Többemberes gyerek vagy figyelemzavaros vagy ADHD-s vagy mi is?

A mostani világunkban nagyon megváltoztak a dolgok: ami gyerekkorunkban a gyereknevelésre igaz volt, az ma már egyáltalán nem úgy van.

Valahogy a gyerekek is változnak, vagy inkább én azt mondom, hogy megmutatják, hogy ők valójában milyenek, hiszen már szabadon lehet születni és szabadon lehet megélni, hogy milyenek vagyunk. Viszont a mostani világ még mindig ragaszkodik a régi módszerekhez, a régen kialakított tudáshoz.

(Fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok pszichológus, nem vagyok orvos, azonban sok irányt tanultam, sokat olvastam, és a megélt tapasztalatok és tudás mondatja velem mindazt, amit itt leírok.)

Mit is értek ez alatt?

Régen a szüleink elláttak minket – igen, ez csúnya szó, de megadták ami kell, étel, ital, ruházkodás témában, és kész, az, hogy esetleg lelkileg is több kellene vagy esetleg valamiben mások vagyunk, azzal nem foglalkoztak (tisztelet a kivételnek, tudom, most nagyon általánosítok). A legtöbbünket az utca vagy a szomszédok neveltek… a lakótelepi blokkok szerintem nagyon jól működtek ilyen szempontból: középen játszótér, hogy a gyereket jól lássam, kb egy időben születtek gyerekek, és az egész rendszer arra volt kitalálva, hogy közösségek alakuljanak ki – hisz a pártrendszer elvei csak úgy működtek (!).

Ma nem ez van… megváltozott minden, a munka, a jobb megélhetés miatt elköltöztek azok, akik a régi rendszerben születtek, más város, más ország, más világ… nincsenek közel a rokonok, nincsenek igazi barátok sem már… mindenki rohan, fut, mert teljesíteni kell. És akkor ilyen körülmények és világba születnek le gyerekek, akikről – mert éppenséggel nem úgy viselkednek, nem úgy alszanak, nem úgy reagálnak, ahogy régen a nagy könyvben meghatározták – azonnal azt mondják, hogy hiperaktív, többemberes, ADHD-s, szenzoros, és még sorolhatnám.

A régi rendszer szerint a gyerekek mind csendben ülnek, azt csinálják, amit a szülők mondanak, elvannak egyedül, azonnal születésük napjától átalusszák az éjszakát, gyorsan tanulnak és szót is fogadnak... sok szép és talán igaz sose volt elvárás.

… és akkor tudatalatt a leendő szülő is hoz egy elvárást, hogy a gyereke az pontosan ilyen lesz… és mi van akkor, ha mégsem?

Akkor jön az önbüntetés, a szar anya vagyok érzés, a betegség tudat, az orvoshoz rohangálás, a megbélyegzés…

Én is meg voltam győződve arról, hogy egy többemberes gyerekem van (mert a pszichológusom ezt mondta…).

A többemberes gyerekek jellemzője, hogy impulzívak, figyelmük nem igazán tud fókuszált lenni, folyton kézben akarnak lenni, folyton kiabálnak, semmi sem jó, teljesen mindegy, hogy mit csinálsz, mindig azt érzed, hogy szaranya vagy, sokat esznek, folyton esznek, és igazából a rendszerrel szembe mennek mindig…

Mint írtam, meg voltam győződve… de aztán történt valami…

Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy mi a kronobiológia értéke Villőnek is és nekem is, no meg a zuramnak is, de annyira nem is értettem, hogy ez miért lesz nekem majd életmentő.

A COVID és az együtt töltött sok-sok idő valahogyan egyre jobban az agyamra ment, és csak az járt az eszemben, hogy nem bírom tovább… semmi sem jó, semmi sem úgy alakul, ahogyan akarom, nem lehet normális hétvégét szervezni, nem lehet semmit együtt csinálni, mert a gyerek mindig elfárad, mindig visít, az uram csak ülne a seggén otthon, én meg mindig mehetnék vagyok.

És akkor újra elővettem a Kronobiológia Emberismerő nagy könyvem, újra elolvastam mindent, és leülve elkezdtem végiggondolni mindent.

Ekkor jöttem rá, hogy nincs olyan, hogy többemberesség, hisze ez mit is jelentene valójában? Egy olyan gyerek, aki hibás, aki nem működik jól, aki nem jó… közben ő úgy jó, ahogyan van, egyszerűen csak más a karakterünk, tök ellenkezőek vagyunk! És itt ez a jó szó!

Nincs olyan, hogy többemberesség – ezt fontos leszögeznem, hanem milyenség és ellentétes karakterek vannak!

Az én gyerekem az totál az ellentétem… gyorsan elfárad, nem lehet semmilyen fizikai dolognak kitenni, mert nincsen ereje. Hogy értsd: én kolerikus vagyok, azaz azonnal megyek és iszonyat erővel csinálok mindent sokáig, a kislányom melankolikus, azonnal elfárad, elterelődik a figyelme, nincsen ereje még biciklizni sem… érted, ugye? Ő azonnal elfárad, én nem értem, hogy miért fárad el? Ő álomvilágban él, én két lábbal a földön. Ő nem tud sokat semmit csinálni, én elkezdek valamit és jó esetben be is fejezem. Ő kis művész lélek, én annyira nem.

És ha ez nem lenne elég, akkor az érzelmi szintünk is tök más: én adni vágyó vagyok, ő kapni vágyik, én csendes vagyok, mert az empatikus általában csendesen csinálja a dolgát és megfelel a szabályoknak, ő nem, ő kiabál, ő alapból hangosan beszél és megéli az érzéseit, sőt kiáradóan mutatja is – ha nem tetszik valami, üvölt, de szó szerint! Ez az üvöltés borzalmas nekem, főleg úgy, hogy nincs ereje semmihez, tehát ha elindul mondjuk rollerezni, akkor hangosan énekel és kiabál, és 3 perc múlva elfárad és elhajintja a rollert, én meg foghatom a rollert, vigyem úgy, hogy közben az enyém is vinnem kell, és én mindezt csendben, szabálykövetően…

Szóval száz szónak is egy a vége: teljesen más karakterek vagyunk, és én vagyok a rugalmasabb, hogy úgy alakítsam az életet, hogy ne hozzam őt olyan helyzetbe, amelyben nem érzi jól magát… de néha nem megy… néha elfáradok, néha sok…

Ha te is érzed, hogy sok, és teljesen mások vagytok a pároddal, a gyerekeddel, és nehéz a minden napok elviselése, akkor gyere hozzám kronobiológia elemzésre.

Várlak szeretettel!

Ui.: összefoglalásként – mindenki úgy jó ahogy van, csak hát a karakterek lehetnek eltérőek, és ha ismerjük a karakterünket, akkor baj nem lehet! Ismerd meg te is, és akkor a munka is és a párkapcsolat is másként alakulhat!


0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.